Jó idők járnak az amerikai punkzenekarokra, végre megint lehet tiszta szívből lázadni a rendszer ellen, szidni a kormányt, gyűlölni az elnököt. A Green Day persze nem teszi olyan radikálisan, mint a NOFX és társaik, Billie Joe-éknak nincsenek olyan szlogenjeik, hogy „valahol Texasban az egyik faluból hiányzik a falubolondja”, nem mondják az ifjabb Bush-ról, hogy „egy seggfej idióta fia”. Helyette olyanokat mondanak, hogy „nem akarok amerikai idióta lenni / nem akarok olyan nemzetet, amit ez az új média ural / hallod a hisztéria zaját? / a tudat alatt szétbaszott tudatú Amerikát?” Meg olyanokat, hogy „oké, lehet, hogy én képviselem a buzi Amerikát / nem illeszkedem a déli tahók terveibe / most mindenki a propagandát nyomja / és kórusban zengenek ezekben a paranoiás időkben”. Hát nem finomabb?

A legjobb Green Day-slágereket idézően sodró, feszes és dallamos American Idiot mellé a maxikra kiváló bónuszdalok is kerültek, ami nem meglepő, hiszen a gitáros-énekes Billie Joe Armstrong, a basszista Mike Dirnt és a dobos Tre Cool több mint harminc dalt rögzítettek az új albumhoz, ahová aztán végül csak 21 (ha a lemezanyag nagy meglepetését jelentő két öttételes kompozíciót csupán két számnak számoljuk, akkor 13) került fel. A Magyarországra eljutott kétszámos CD-single bónuszdala a Too Much Too Soon egy túlpörgött nőszemélynek és egy régi szép időkről papoló faszinak szól be, egy nagy közös „fuck you”-val a kiállásban és egy „oh-ó-o-ó” kórussal, amiről a Billy Idol-féle Dancing With Myself juthat eszünkbe. A másik verzióra, a háromszámos CD-maxira a Buddy Hollyt idéző verzékből és Beatlest idéző refrénből építkező vidám Shoplifter került, továbbá a „hej-hej-hej-hej!” kiáltásokkal nyitó Governator, mely Kalifornia újdonsült kormányzóján, Arnold Schwarzeneggeren gúnyolódik (ezt a dalt nem Billie Joe, hanem Mike énekli).