Köszönöm

BUMM! Kivágódott a ház ajtaja.
Egy fiatal lány lépett ki rajta.
Senki sem látta, nem tudtak róla,
Csak a könnyei hulltak a betonra...

Ettől a háztól minél messzebbre sietett,
Nem tudta hová, kinek és miért megy,
Felejteni akart jó és rossz emléket,
Tiszta lappal kezdeni az egészet...

Szülei kitagadták, barátai miatt.
Kitagadták pontosan azok miatt,
Akik mellett sokkal szebb az élet,
De ők a társaságából nem kértek.

Azt mondták: megváltozott.
Ezen csak őmaga csodálkozott,
Lassan rájött: kihasználták,
ár nem volt szórakoztató: eldobták.

Nem tett ő soha semmi rosszat,
Ők mégis ellene fordultak,
De tudta:aki nincs a legmenőbb haveri körben,
Az már felesleges, nyűg, csupa gyötrelem.

Megállt a híd korlátjánál,
Lent a sebes folyású folyó vár.
Könnyű volna, jaj oly könnyű tett!
Kell még ezen a világon valakinek?

Gondolatban elhagyta a korlátot,
Szíve a víz alatt dobogott,
Érezte magán a hideg víz ölelését,
Mikor valaki megrángatta a kabátja szélét.

Egy rongyos kisgyerek volt az,
Kis keze, ruháj, arca csupa maszat.
Tenyerét egy kis apróért nyújtotta,
Szemében volt a világ minden fájdalma.

Addig nincs értelme az öngyilkosságnak,
Míg a Földön nála rosszab sorsúak járnak.
Annyi embernek kell még a segítsége!
S egy százast csúsztatott a gyerek kezébe.

A busz mellettük csikorogva fékezett,
Egy élet a Földön aznap újjászületett,
A lány lába ott volt a küszöbön,
Megfordult, s ennyit mondott: köszönöm!