Örgögüzés

A gondolat végre megjött, révbe ért,

Már mióta rimánkodom e megváltásért!

Úgy érzem végre erös, nyugodt vagyok,

Igy hát utoljára szólok tihozzátok.

Igen, hozzátok, mocskos üres férgek,

Talán végre lezárhatlak benneteket.

Beteszlek titeket egy koszos, zárt mappába,

És emléketeket elviszem majd, a halálba.

De addig e mappát többször lelakatolom,

Tudom; ha jót akarok ki sosem bonthatom.

Legyen ez a papir a zár aranykulcsa,

Legyen ez a toll a fémkulcs kódja.

És  ezzel beüzlek titeket mélyet aludni,

Mert eldobni nem tudlak: csak félretenni.

Lelkemben megmarad a szerelem emléke,

A gyülölet és imádat ocsmány keveréke.

De kezem megremeg: már megint zaklattok!

Ti álnok sátánok, könyörgöm, hagyjatok!

Értsétek meg, nekem már nem kelletek!

Van más aki szeret, és akit szerethetek!

Lehet hogy csak önámitás az egész,

És ami nekem kell, ez a pokoli szenvedés.

De vége kell lennie, nem birom tovább,

Ki kell tépnem végre a múlt méregfogát.

Várjunk csak: lelkemben a kétely ott ül,

Bárhogy üzöm, egyre csak elmerül.

Mondjátok meg, ugyan mit kéne tennem,

Hogy lidérceteket végre elkergethessem?

Mert én csak sejtem, ti viszont tudjátok,

Egy a probléma: nem szólhatok hozzátok.

Mert amint meglátnám alakotok sötétjét,

A szivem visszaesne, és kiontaná vérét.

Ezért hát csak innen szólok hozzátok,

Úgy érzem, mostmár vehetek bátorságot.

Azt akarom tünjetek, egyszer s mindenkorra,

Nem kell már emléketek véres függö-ostora!

Utoljára szólok, menjetek, örökre hagyjatok,

Ha kell, akár végsö átkot bocsájtok rátok.

Fussatok, mig más nem lesz a döntésem,

Rohanjatok, vissza rám senki ne nézzen!

Se te, hitvány álnok szürke patkány,

Most gyülöllek, bár szerettelek talán.

Iszkolj úgy, ahogy eddig mindig is tetted,

Vidd magaddal gyávaságod, gyengeségedet!

És te is haladj gyorsan, te gaz áruló,

Amit te tettél, az végképp undoritó.

Ha ezt érdemli az, aki védett és segitett,

Akkor cipeld el hálátlan, böhöm testedet.

És te... te angyali, sötétszöke sátán,

Kiáltásom nálad a legenyhébb talán.

Te okos,  ravasz, gonosz, fekete lélek,

Téged annyira gyülöllek, hogy már szeretlek.

De eljött az idö, mindhármótok számára,

Búcsúzom töletek, vagy bekergettek a halálba.

Mostmár úgy érzem, az elöbbit választom,

Van még aki akar, lesz még kinek hiányzom.

Hát révbe ért a megváltó gondolat,

Nem tudom jó-e igy, de most boldogit a tudat.

A tudat, hogy talán megszabaditottam magam,

A tudat, hogy ezt akartam, és kimondtam.

Mostmár ott ültök, egy lezárt mappában,

Lelkem legsötétebb, rejtett bugyrában.

Onnan kérlek soha elö ne kerüljetek,

Ennyi hát a kérés; legyen borult ég veletek...

A végsö versszak:

Küldöm ezt Mournnak, Cannibálnak, Ravennek,

Remélem utoljára ichlettetek meg.

Azt hiszem belöletek pont elég volt ennyi,

Mert láthatjátok: többet nem akarok vergödni.