Hiba

Sötétségben, mély gödörben ébred,
Körötte fekete éj és csend,
Az áthatolhatatlan csendet,
Csak saját zihálása töri meg.
A levegő fojtó, párás és fekete,
Torkát fagyasztja minden lélegzete,
A levegő párájában a vízcseppek,
Testére iszonyatos nyomással nehezednek.
Agyát belülről feszíti,
A feketeség, mely körülveszi.
Tér- és időérzéke kegyetlen,
Fogalma sincsmiért van idelenn.
Gonosz hangok azt suttogják:
Add fel! Add fel! Ne élj tovább!
Vajon tényleg rossz ajánlás?
Hisz oly könnyű megváltás..
Még sosem gondolkozott ezen,
Meghalni vajon milyen?
Agyába a sötétség egy szót enged:
Feladni, feladni az életet.
Már nem gondolja. Biztos benne.
Nem tehet semmit, már vége.
Csak a lelkét kell elengednie,
És szállni fel, fel az égbe.
De előtte még egyszer utoljára,
Talán süt még Nap az arcára.
Olyan törékeny remény ez,
Csak egy haldokló kér ily segítséget.
Megfakult szemét felemeli,
Az utolsó fénycsóvát keresi.
Nem találja! Nem találja!
Szertefoszlik minden álma.
De akkor egy vékony aranyfonál,
Lassan kúszik, ereszkedik alá.
Eléri és megéinti,
Egy új élménnyel megtölti.
Elsorvadt izmait egy élmény,
Életre kelti. Ez a remény.
De a sugárral jöttek képek,
Hamvaikból kelt emlékek.
Emlékszik barátokra, szerelmekre,
Emlékszik egész eddigi életére.
Ekkor feltör benne a balsejtelem,
Talán tudja miért van idelenn..
Egy villanás. Eltűnik a sötétség.
Egy villanás. De hisz mindent ért.
Senki sem kényszerítette,
Önszántából jött le ide.
De hát mit keresett idelenn?
Ezt nem érti sehogysem.
De ha képes volt ide lejutni,
Akkor képes lesz innen kijutni!
Gyenge karok meglódulnak,
Fájdalmas fogást találnak,
Összes izma megfeszül,
Kín száguld testén keresztül.
Lassan kínlódik előre,
Nagyon gyorsan fogy ereje.
Teste véres verítékben fürdik,
Arca forró könnyben izzik.
A sötétség mely most lágy és puha,
Vasláncokkal húzza vissza.
Kísérti a könnyű halál gondolata,
De most már nem fordulhat vissza
A vékony aranysugár tartja,
Lelkének a reményt ez adja.
Még néhány lépés, kapaszkodás.
Csak véget nem érő kínlódás.
Egyre feljebb jut, mégis halványodik,
Az aranyszál lassan eltűnik.
Az nem lehet hogy minden erőfeszítése,
Hiába volt, nem ért el semmit vele!
Az nem lehet hogy itthagyja!
A szakadékba visszadobja..
Már a könnyű halált nem akarja!
Csak az aranyszálat visszakapja...
A sötétség fekete nyúlványa felszökik,
Halálos kezei mindjárt elérik,
Vonzása mindennél erősebb,
Csak egy mozdulat, és visszaeshet.
De hát ki ő hogy feladja?
Magát ily könnyen megadja?
Lesz még itt csata, harc!
Új segítője van: a dac!
Csak azért sem fogja feladni!
Nem fog gyenge testként visszahullni!
Fagyott lábai újra megmozdulnak,
Sebes kezei újra kapaszkodnak.
Csak felfelé néz, fel az égre.
Nincs zsüksége semmi fényre!
Egyedül fog innen kijutni,
Nem fogja semmi visszahúzni!
A sötét fátyol felszakad,
Dicső fényfolyó árad,
A gyenge testet felkapja,
És csal viszi fel a magasba.

Azóta is boldogan élek,
Még egy ilyen hibát nem vétek,
Jöjjenek akármilyen sötétségek,
Nincs fontosabb mint az Élet!