Emlékek börtöne

Sétálok az üres, elhagyatott utcán,

Ott, ahol együtt sétáltunk régen, boldogan

Míg akkor a levelek zöldellettek minden fán,

Most egytől egyig ott állnak szomorúan, szárazan…

Minden mese volt csak, és hazugság,

S ennek gondolata örökké gyötör, fáraszt,

Bennem sebet szakít a fájdalom, a fáradtság,

De benned a bűntudat halvány cseppje sem támad…

Emlékszem, ott álltunk, végig szerettük egymást,

De mégsem… csak én… rettentően fáj az igazság,

Arra is emlékszem, igen, mikor kinevetve otthagytál

Szívemben örökre megmarad ez az ördögi gonoszság…

Bárcsak minden gondolatom hirtelen elveszne!

Olyan jó lenne, ha nem rád emlékeztetne a világon minden!

Ha nem lennél minden pillanatban az ostoba, őrült fejembe’!

És ha nem éreznék egyfolytában egy hegyes kést a lelkemben…

Miért látom minden arcon a te arcodat?

Miért hallom minden egyes hangban a te hangod?

Miért forog bennem körülötted minden gondolat?

Nem értem miért nem hagysz nekem végre egy kis nyugtot…

Hiába kutatok, keresek, sohasem találok mást,

Mindenütt csak a régi időket, utána a fájdalmakat látom,

Egyik pillanatban nevetek, aztán elkap a sírás:

Hiába, ez egy börtön, miből lehetetlen szabadulnom…