A fióka és a férgek

Szikkadt meleg volt, égett a nap,

Egy fióka ült a száraz fa alatt.

Éhes gyomra korgón élelmet kért,

Annyira, hogy két féregbe dugta csőrét.

Szegény kis csibe! Akkor nem tudta meg,

Hogy a két féreg nem más, mint méreg.

Ami lassan, sokáig roncsolja majd testét,

Lassan felemészti minden megmaradt erejét.

Bezzeg a kis férgek, csak erre vártak!

Végre, egy megfelelő lényre akadtak.

Ki azt hitte, segít a tápláló, finom étek,

Azt hitte, ezzel átvészelheti az égető létet.

Telt múlt az idő, a madárka csak betegedett,

Míg a két féreg egyre, egyre növekedett.

Könyörtelenül, sunyin használták mindenét,

A fióka meg egyre csak nekik adta szeretetét.

Elrabolták magocskáit, abból várat építettek,

Ellenségeik ellen az ő testével védekeztek.

Az egyik barátságot, segítséget mutatott,

A másik örök, odaadó hűséget fogadott.

S míg a madárka csak bőrüket csipdeste,

A két féreg mi fontos volt neki, elvette.

És mikor elég volt nekik, abbahagyták a mókát

Szétszedték a fészkét, a fiókát eldobták.

A szomorú pára napokig csak sírt,

Nem tudta, hogy viselje el a szörnyű kínt.

Minden egyes nap csak némán, magában dalolt,

Saját sírját kaparta, úgy érezte, ő már holt.

Napok, hetek, sőt talán hónapok múlva

Már majdnem felépült szerencsétlen fióka.

Bár bántotta még a sors és a sok rossz emlék,

Legalább már felrepült, folytatta régi életét.

Új barátokat talált, úgy tűnik, most boldog,

Bár mellette néha vadászpuska durrog.

Szárnyai megnőttek, csőre is nagyobb lett,

Már rég másokkal osztja meg az égető létet.

De legbelül még ma is szörnyű bosszút tervez,

Én mondom nektek; vigyázzatok férgek!

Ha ez a fióka egyszer elkap titeket,

Darabokra cincálja testetek, lelketek!

Mournnak (Dracule) és Ravennek.