A fenevad

Egekig érő, izmos fenevad,

Hogy imádtalak, hogy csodáltalak!

Ha szerettedet bántották, te véredet ontottad,

Mindig megmutattad erős, védő karodat.

Te vadul hörgő, mégis gyengéd szerzet,

Te voltál, ki szívembe vad örömet szerzett.

Te voltál a meleg, mivel átvészeltem a telet,

Törődésed boldogság-ruhákkal öltöztetett.

Bár rég volt ugyan, nem szégyen kimondani;

Szerettelek, és szerettelek szeretni!

Szerettem nehéz napjaidba nyugalmat hozni,

Rosszabb heteidbe vidámságot hozni.

Csak azt kérdem én, te félelmetes lény,

Végül azért megszelídítettelek én?

Tettem én valamit forrongó életedért?

Vagy ez is csak mese volt; a kedvemért?

Bárhogy volt régen, azt tudom, hogy lett,

Érzelmed elmúlt, védő karod elernyedt.

Valami kihozta dühös, merész énedet,

Most az irányítja rövid lángnyi életed.

Egekig érő, izmos fenevad,

Nem imádlak már, de tán még csodállak!

Igazadért vívod minden nap harcodat,

Ki nem hisz neked; megmutatod intő karodat!

„Cannibál”-nak