Magányos gyertya

Régen, mikor háborúk mosták e földet,
Mikor vérrel tisztítottak mindent,
Mikor az élet egyszerű volt és kegyetlen,
S mikor ismeretlen volt az: kegyelem.

Mikor vérben s verítékben fürödtek a létért,
Mikor küzdöttek egymás ellen és egymásért,
Senki sem tudta miért, s mi végett,
Egy magányos gyertya lángja égett.

Most, mikor a háborúkat gondolatban vívjuk,
Mikor ál-békével magunkat ámítjuk,
Mikor az élet kényelmes és álszent,
S mikor csak kevesen ismerik azt: becsület.

Mikor gépekkel küzdünk a létért,
Mikor mindezt tesszük csakis önmagunkért,
Nem is sejti senki hogy miért,
Egy magányos gyertya lángja ég.

Majd mikor már mindent elpusztítottunk,
Mikor nem lesznek se gépek, se háboruk,
Mikor senki sem uralkodik e föld felett,
S mikor már minden ismeretlen lesz.

Mikor már semmi sem lesz amiért küzdhetnénk,
Mikor senki sem lesz aki küzdene a létért,
Mikor már minden csak por, hamu és vég,
A magányos gyertya lángja akkor is ég.